Katona pásztorbottal
Szerző: Admin
Katona pásztorbottal
Most az ezerhétszáz évvel ezelőtt született Szent Mártonra emlékezik a magyarság, és őt ünnepelitek ti is, dicsőiek. Névadó szentetek volt az egyházban az első olyan hívő, akit nem vértanúsága miatt avattak szentté.

Szent Márton ő élete sok tekintetben különleges. Bizonyos fokig ő a miénk is, hiszen Szombathely szülötte. Gyermekéveit is ott töltötte. A közeli pannonhalmi bencés Apátság is  a róla nevezett hegyre épült. Pogányként élő veterán katona apja mellől, szinte gyermekfejjel lépett a hittanulók közé. Ő keresztelte meg édesanyját is. Még egy darabig folytatta apja hivatását, a katonaságot, de aztán letette a kardot, illetve  felcserélte azt a pásztori szolgálattal. Habitusában megmaradt katonának, de azzal, hogy elfogadta a püspöki szolgálatot, Krisztus hadseregébe lépett be.

Feljegyzik róla a  sokunk által ismert történetet, mely szerint egy lovas őrjáraton megosztotta köpenyét egy fagyoskodó koldussal. Később pedig maga Krisztus igazolta vissza neki, látomásban, hogy bizony ő volt a koldus.

Ez az önmagával kemény, a bűnösökkel irgalmas, és a felforgató eretnekekért imádkozó buzgó főpap, Tours püspöke, megtanulta a teológiát: amit tanult, azt hitte, és amit hitt, azt tette is. Élete az emberek és Isten szolgálatában elfogyó, önmagát  felemésztő szeretet  példája. Semmit sem akart megtartani magának: sem javait, sem idejét, sem munkáját. Egész életét aszemélyes gondoskodás, az odafigyelő tapintat, a megbékélés és az Isten országának hirdetése jellemezte.
 
Szent Márton hermája
a szombathelyi főszékesegyházban
(Forrás. www.martinus.hu)

Élete vége felé, amikor már érezte a fáradtságot és a kimerülést, hívei biztatták, hogy maradjon. Legyen továbbra is a püspökük. Ekkor mondta, mintegy imádságként azt, amit ezerhatszáz év után Erdély szentéletű püspöke, Márton Áron is jelmondatául választott: „Uram, ha úgy akarod, nem vonakodom a munkától”...

Ebből a gazdag életútból –, melyet most vázlatosan ismertettem – hadd emeljünk ki néhány, számunkra is megfontolandó gondolatot, tanítást.

Katonának lenni ma nem kötelező

Ódzkodunk, félünk a harctól, a háborútól. Vannak ugyan olyan férfiak-nők is, akik pénzért, kalandvágyból, vagy terroristaként, vakbuzgó fanatizmusból képesek ölni, lőni, robbantani, de ez nem a mi kenyerünk. Mi nem fegyverrel harcolunk a békéért, hanem a párbeszéd, a diplomácia, a gazdaság eszközeivel, hiszen úgy gondoljuk, a katona erőszakhoz folyamodik, és az nem talál modern életszemléletünkhöz.

Azonban nem az-e a gondunk inkább, hogy ebben az ingergazdag, elkényelmesedő, nárcisztikus-önimádó világunkban már nem mozgatnak minket olyan eszmények, mint a hazaszeretet, a hitünk vagy nemzeti és erkölcsi értékeink védelme? 
 
Annyira bálványozzuk ezt az életet, hogy nem vagyunk képesek odaadni senkiért és semmiért.

Egyáltalán miért is adjuk, adnánk oda?

Méghogy elmenni az odaadásban a vérontásig? Annyira azért semmi sem szent...
Néhány hete egy újgazdag ázsiai pár esküvői éjszakáján, a menyasszony sms-ezni kezdett barátainak, a nászéjszaka kellős közepén. A meghökkent vőlegény számon kérte az ífjú arát: miért foglalkozol velük most, nem velem kellene lenned? A fiatal feleség erre azt mondta, a barátai fontosabbak! Másnap el is váltak... 

Feltehetjük úgy is a kérdést: miért van szükség a katonaságra? Nem lenne könnyebb mindent megbeszélni, megszavazni, senkire semmit rá nem erőltetni, meghagyni mindenki szabad döntését?  

De akkor hol marad a tekintélytisztelet, hol van az engedelmesség? Mi lenne egy koncerten, ha egy zenekarban mindenki azt csinál, amit akar? Akkor minek a kotta és minek a karmester? Mi lenne a sportban, egy tűzoltócsapatban, egy katonai bevetésnél, egy intézményben vagy hivatalnál, ha nem lenne rend, nem lennének szabályok, nem lenne végső döntést meghozó, feladatot ellenőrző,  leosztó vezető, akinek személye a jótállás is a sikerért?

Szent Márton katonaszent volt, akárcsak Szent György, Szent Sebestyén, Szent Flórián, vegy Szent István király és Szent Imre herceg. De katonaként harcolt Assisi Szent Ferenc, Loyolai Szent Ignác, Szent Demeter, Szent Johanna, Kapisztrán szent János is. És a már előbb említett nagy püspökünk, Márton Áron is. Ezek a katonaszentek népeik hősei. Életeket mentettek, életüket áldozták, hősiesen harcoltak földi és mennyei hazájukért.(Lásd 56-os vagy világháborús hőseinket...
 
Szent Márton ereklyéje Szombathelyen - 
a feljegyzések szerint a 18. században
a domonkos rendi atyák már őriztek itt
egy Szent Márton ereklyét; 1913-ban,
a szeminárium felszentelésekor kapott ereklyét
a székesegyház főoltárán levő hermában
helyezték el
(Forrás: www.martinus.hu)

Vajon nem az-e a nagy bajunk, hogyha becsapjuk a gyeplőt a lovak közé, egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy eltunyultunk, málészájúak, lagymatagok, táposok lettünk, mert a sok lehetőség közül nem tudunk választani. Ha nincs fegyelem, nincs önfegyelem sem. Meggyengül az akarat. Nincs ami edzésben tartsa és már nem merjük rátenni az életünket Isten szolgálatára, már egy családalapítás terén sem. Mert a katonaság valójában tartást ad. Fegyelmezettségre, elszántságra, eltökélt tettekre sarkall.

A katona nem okvetlenkedik, nem felesel, nem futamodik meg a veszély láttán, hanem élete utolsó percéig harcol azért, amire felesküdött. Nemcsak parancsot teljesít, hanem erőt mutat fel ott, ahol mások gyengének bizonyulnak. Nem ölni akar, hanem védeni a mögötte álló közösséget. A katona bízik a felettes tekintélyében, kitart a nehészségek idején, nem futamodik meg az ellenségtől, harcol élete árán is. És ez ugyanígy érvényes az élet bármely területén. A lelki, erkölcsi küzdelemben is. 
Ma azt mondják az ilyenre, hogy nemcsak jófej, hanem, bevállalós.  

Szent Márton példát ad arra is, hogyan álljunk ki hitünkért, értékeinkért akkor, ha az nem jár előléptetéssel, előnnyel. Ha vállalásom által nem csinálhatok karrirert, vagy akkor is, ha azt nem fizetik meg.  Az eszmény vonzása, az hajt, az ösztönöz, az motivál, hogy tartsak ki. Ne csak a magam érdekeiért álljak ki, ne csak jogaimért tüntessek, hanem a közösségemért is, a lelkiismeretem szavára hallgatva Isten jogaiért, még akkor is, ha nekem ebből károm, vagy hátrányom származik.

Szent Márton buzgóságáról

Feljegyezték, hogy templomban soha nem ült le. Vagy állt, vagy térdelve imádkozott órákon keresztül.

Akkoriban még két-három órán át is eltartott egy liturgia, nem csoda, ha sokszor a szertartásvégző püspök szeme is lekoppant. Érdekességként megjegyzik a történetírók Szent Ambrusról, Milánó püspökéről, hogy azokban az órákban, amikor Szent Márton, többszáz kilométerrel odébb, Tours városában haldoklott, Ambrus Milánóban épp egy szertartás közepén elaludt. És több mint egy órán keresztül hagyták is a hívek. Míg aztán, amikor már a szertartás után fel akarták ébreszteni, riadva kérdezett rájuk: miért zavartatok meg álmomban, éppen Mártonnal beszéltem, most költözik haza, a mennyországba.

És valóban, utána derült ki, hogy azokban az órákban hunyt el Tours legendás hírű, szentéletű püspöke, aki kortársaival is ilyen misztikus, lelki kapcsolatban állt.

Mély és  bensőséges istenkapcsolatának még hitbeli ellenfelei, az eretnekek sem tudtak ellenállni, pedig sokszor próbálkoztak elűzni püspöki székhelyéről. Megfélemlítették, halállal fenyegették, de Márton nem unta meg a Krisztus és egyháza melletti kiállást. Annyira átjárta Mártont Isten jelenléte, hogy az ördög valósággal menekült tőle. Leírják róla, hogy könnyedén felismerte az ördögöt, így a gonosz hamar lelepleződött és elkotródott. Ehhez képest mi oly könnyen megalkuszunk a tál lencséért, olyan sokszor igazat adunk a sátánnak is, főként a részletekben veszünk el, jöjjön az  a liberális, a kommunista vagy épp  a szélsőjobboldali kritikákból.

Testvéreim, az életszentség, az istenszeretetnek az a tüze, amely Szent Mártonban lobogott, épp ebből a mély hitből, a belőle fakadó tettekből táplálkozik. Hogyan lehet ezt a hitet ébren tartani?  Látjuk, zaklatott világunkban mennyire fontos a csönd, a magunkba nézés. Zajszigetelt házakat építünk, hétvégén a városi zajból vidékre menekülünk, de ennél még többről lenne szó. A csendben hallható Isten hangja. Ha a lelkiismeretet, mint irányjelzőt mindig Isten parancsaihoz, a Szentíráshoz, Jézushoz szabjuk, rá állítjuk, akkor a csend nemcsak ellazít, hanem feltölt, rendet tesz bennünk, a csendben megszólaló Isten élménnyé, eksztázissá teszi a vele való meghitt találkozást, együttlétet. Szent Márton sem nézte az óráját, mikor lesz már vége a szentmisének. Időt szentelt Istennek, hogy ezzel benne is élet fakadjon.

Olvastam egy  grúziai ortodox remetéről, aki egy 40 méter magas sziklán lakik. Ez az ember, aki foglalkozására nézve darukezelő volt, a 90-es évek elején még ivott, drogot árult, majd börtönbe került, s végül úgy döntött, hogy szerzetes lesz. Elvonult a civilizáció elől, aholy folyton kísértette a rossz, s ő nem tudott neki ellenállni. Kinézett magának egy sziklát, és önkéntesekkel felépített a szikla tetején egy kis lakást és kápolnát. A mindössze 10-15 méter széles sziklatoronyba csigák segítségével húzza fel az előkészített élelmiszert, melyet 40 méter mélyen, a szikla aljában lakó szerzetestársak küldenek fel neki. Valószínű, darukezelői képességeit is jól tudja kamatoztatni... Hetente kétszer megy le a szikla oldalára függesztett létrán imádkozni a többiekkel. A sziklamászás mintegy 20 perc, oda-vissza. Nem enged fel senkit, pláne nőket, mert azok elterelnék a figyelmét Istenről.Nemrég egy amerikai fotóssal mégis kivételt tett: de őt is csak úgy engedte fel, hogy a fotós négy napon át imádkozott a szikla lábánál...

Maxim Kavtaradze 1993 óta él egy sziklán (Kép forrása: www.magyarkurir.hu)

Lehet, hogy extrém elvonulás ezé a szerzetesé. De valljuk be őszintén, nem tenne jót nekünk is, ha, mint Szent Márton, vagy mások is, néha otthagynánk a világ zaját: füldugóstól, ájpodostól, internetestől? Azt hiszem, biztos hasznát vennénk mi is acivilizáció nélküli, ingerszegény környezetnek, nemcsak azért, mertnem lenne zajfertőzés, szmog, stressz, és lehet, hogy hiányozna a puha ágy, a zuhany vagy az angolvécé, a maroktelefon, a hírek, – de belsőleg szabaddá válnánk, lecsendesednénk. Lelkileg újjászületnénk, és Isten mindenképp könnyeben elérhetne minket...

Forrás: www.magyarkurir.hu

Márton önmagával szigorú, a szegényekkel, bűnösökkel szemben gyengéd volt

Most, amikor nemcsak a Szent Márton évet, de az irgalmasság évét is lezárjuk, jó lenne ezt a szelíd, irgalmas és nagylelkű szeretetet eltanulnunk tőle. És most nemcsak az ötletszerű, vagy kampányízű jótékonykodásainkra gondolok. Mégcsak nem is „kötelező” templomi gyűjtésekre, hanem arra is, ahogyan beosztjuk javainkat. Mennyivel több jutna a szegényekre és egymásra pénzünkből, az élelemből vagy használati cikkekből, ha visszafognánk önzésünket, kapzsiságunkat. Ha nem szemetet termelnénk, ha nem pazarolnánk, ha nem dobnánk ki használt, vagy el  sem romlott eszközeinket, csak azért, mert van újabb. Ha nem költenénk pénzt fölöslegesen olyan gagyi, értéktelen cuccokra, amelyekre nem is lenne szükségünk. S ami ennél is fontosabb, hogy: amikor adunk egy koldusnak, segítünk egy szegényen, azon a gesztuson érződjön az őszinte szeretet, az irgalmas nagylelkűség.

Szent Márton nemcsak katonai köpenyét vágta ketté, hogy betakarja a didergő szegényt, hanem a lelki nyomort is igyekezett orvosolni.

A hívő embernek ez lenne a küldetése. Az Isten hiányától szenvedőnek örömhírt adni, a vallásilag nyomorgó lelkeket felemelni, tanítani, bevezetni abba a másik világba, amit Megváltó Jézusunk hozott. De ez a gesztus jelenti a konkrét nagylelkűséget is akkor, amikor nem szigorúnak kell lennünk, hanem elnézőnek, megbocsátónak. Ez az irgalmasság.

Az irgalomban van egy dráma: Isten felénk fordul. Miközben leleplezi a bűnt, sebzett lelkünket felemeli, visszafogad. Nem lekezel, nem olcsó amnesztiát ad, nem elbagatellizálja a tetteinket, nem lenéző nagyvonalúsággal, könnyedén újratervez, mintha nem történt volna semmi, hanem értünk jön, jelez, utánunk nyúl, pokolra száll, ahogy a Hiszekegyben is valljuk. Megesik rajtunk a szíve. Ezt kellene nekünk is tennünk egymással. Szent Márton megmutatta, milyen az isteni irgalmasság: előbb irgalmas, hogy aztán megbocsáthasson... Irgalmával átölel, szégyenünket betakarja. Nem vár emberi teljesítményeket, nem szab feltételeket, hanem éppen ebből az úgymond megszégyenítő ingyenességből kapunk erőre, indulunk feléje, s kezdünk újra szeretni.

Testvéreim! Amikor segítünk egymáson, az irgalmasság jegyében, hajlamosak vagyunk lebecsülni a magunk képességét, mondván: „mit érek én a kevés tetteimmel?”. Úgy is annyi a rossz, úgy is annyira elhatalmasodott a gonoszság, s úgysem lesz ettől jobb a világ...

De Isten nem így gondolkodik. És Szent Mártonban is ezt látjuk. Példáján felbuzdulva nekünk is menteni kell a menthetőt, ott, ahol vagyunk. Isten nem „írja le” az embert. Mi se becsüljük le a jónak az erejét, ne becsüljük alá az ő kegyelmének hatékonységát. Különböztessük meg a bűnt a bűnöstől, és lépjünk tovább. A bűnt dobjuk el, a bűnöst emeljük fel. Önmagunkban is. Előbb van a személyi méltóság, s csak utána a teljesítmény... 

 
Ne a konkollyal legyünk elfoglalva, ami a búza  között nő, hanem a búzát ápoljuk. Isten küldi segítségét mindenkinek, minden helyzetben, csak együtt kell működnünk vele. Necsapjunk hát le minden szál konkolyra. Van bizonyos hibaszázalék is...

Hiszen szabadon döntünk, de értelmünk elhomályosult, nem vagyunk tökéletesek. Nem ülhetünk egész nap pizsamában, fel kell kelnünk, s nekivágni a napnak akkor is, ha tegnap csalódtunk, vagy rossz az idő, nincs kedvünk. És ne folyton a bűneinkre összpontosítsunk, hanem arra a nagyszerű feladatra, életre, amelyet Isten nekünk szánt. Beléje kapaszkodva, bízni Benne, mint gyermek a szüleiben, hiszen értünk lett emberré.

Szent Márton példája ebben lelkesítsen mindnyájunkat.

A november 12-én, a dicsőszentmártoni Torursi Szent Márton plébániatemplomban elhangzott búcsúsbeszéd szerkesztett változata.

Sebestyén Péter

 
 


FELADATOKAT ADTUNK EURÓPÁNAK


MEGJELENT – REGÉNY A HELY- ÉS JÖVŐKERESÉSRŐL – JÓKOR? MEGFELELŐ IDŐBEN? – MEGRENDELHETŐ!


ATYHA MEGKÖSZÖNI
A HATÁROKON ÁTÍVELŐ ÖSSZEFOGÁST!