Sör és csülök
Szerző: Admin
Sör és csülök
1989 decemberében Ábel ott állt a székelyudvarhelyi rendőrség lángoló épülete előtt a tömegben, s szótlanul, elhomályosult szemekkel nézte, mint roskad magába a gyűlölt intézmény tetőszerkezete. Ilyen közelről még nem látott tűzvészt.

Gyermekkorában ugyan egyszer kigyulladt egy ház a szomszéd utcában, a sötéten gomolygó füstöt az udvarukról is lehetett látni, de nem mert a helyszín közelébe menni. A kerítésről figyelte a kétségbeesetten rohanó férfiakat, hallgatta az utca végébe sereglett asszonyok zokogását, a tűzoltó- és mentőautók felkavaró vijjogását.  Azt beszélték, valaki bennégett. Aznap este csak későre jött álom a szemére, s akkor is hánykolódott álmában.

Ez a tűz most valahogy más volt. A lelkében nyugalom honolt, a levegőben mintha tömjénfüst illata terjengett volna. A tömeg is érezte, hogy ezúttal nem holmi hétköznapi szerencsétlenségről van szó, mely ellen illene tenni valamit, hanem egy fenséges és szimbolikus aktusról: a tűz általi megtisztulásról. Hogy ez a tűz jó tűz, mely eltörli a bűnös rezsim tartóoszlopait, és megnyitja az utat egy új kezdet, a szabad és emberséges jövő előtt. Ezért is nem engedte közel az épülethez a szomszédos utcában szorongó tűzoltókat, akiknek a lelkében legalább olyan heves harcot vívott a hivatástudat az igazságérzettel, mint a lángnyelvek a sok vért és könnyet látott falakkal. Az emberek lelki szemeikkel azonban már nem a régi világ üszkös gerendáit látták, hanem a holnapi romok közül előbújó zsenge fűszálakat. A lángok közt az új világot.

S bár új világ volt születőben, a hangulat mégsem volt szülinapi. Inkább hasonlított a sikeres vajúdást követő pillanatokhoz, melyek vér, izzadság, könnyek, örömkönnyek, fájdalom és eufória, megkönnyebbült fáradságérzet különös keverékéből állnak össze. Ilyenkor olyan tér-idő dimenzióba kerülnek a résztvevők, ahol a hétköznapi szabályok nem érvényesek s könnyen pórul járhat az, aki ezt nem veszi tudomásul. Persze, mindig akadnak, akik nem érzékelik, hogy történelmi pillanatok részesei, akiknél a rinocéroszbőrré vastagodott napi rutint még csak meg sem karcolják a történelem tovagördülő kerekei. Ők azok, akik úgy halnak meg, hogy nem is tudják, hogy éltek. Mi ellenben tudjuk, hogy övék a mennyeknek országa. 

Aznap azonban az Úr nem akarhatott újabb beköltözőket, mert Ábelt váratlanul őrangyallá léptette elő. Történt ugyanis, hogy a forrongó tömeg közepén arra lett figyelmes, hogy öt-hat begőzölt agyú fiatalember azon ügyködik, hogy felborítson egy a tömegben araszoló Daciát. „Hórukk! – biztatták egymást – Ne kíméljétek, mert ez egy rohadt szekus!” Ábel döbbenten vette észre, hogy az egyre vészesebben himbálódzó autóban ülő „szekus” valójában a szomszédja, Bandi.
 

Arra nem volt idő, hogy Le Bon A tömegek lélektana c. könyvét áttanulmányozza, de ösztönösen jól cselekedett. Látván, hogy Bandi élete másodperceken múlik, sietve utat tört magának az autóig. „Fiúk, hagyjátok abba, ez az ember nem szekus, hanem a szomszédom! Közénk tartozik!” – tette hozzá nyomatékkal. Azok csodálkozva néztek rá: „Tényleg?!” „Így van!” – mondta határozottan Ábel. „Rendben, akkor hagyjátok!” – mondta a vezetőjük s pillanatokon belül eltűntek a tömegben. „Ember, elment a szép eszed?!” – nyitotta rá az ajtót Bandira – „Lincselésért kilincselsz?!” „Nem – dadogta halottsápadtan a másik -, apósom valami disznócsülköt és sört ígért karácsonyra, amit el kell hoznom Csíkból. S nincs más út, a többit lezárták…”
 
Ehhez tudni kell, hogy az akkori ínséges időkben, amikor a boltokban csak kekszet és mustárt lehetett kapni, akár vállalhatónak is tűnhetett a kockázat. Ábel mégis eltátotta a száját: „Hogy micsoda?! Tolass vissza! Itt ma nem jutsz át a tömegen!” – reccsent rá dühösen, és visszament a bámészkodók közé.
 

Pár perc múlva, amikor újabb „hórukkozásra” lett figyelmes, nem akart hinni a szemének. Bandi mégis megpróbálta. Mert, ugye, a csülök, meg a sör…

Az iménti forgatókönyv szerint sikerült ismét kiszabadítania, de amit akkor mondott, most inkább nem idézzük. Bandi ezúttal értett a szóból. Mint minden jó magyar ember - csak másodjára. Hiszen tudjuk: ha még egyszer azt üzeni…

Ábel aznap, ott, a tömeg közepén, őszintén hitt abban, hogy egy olyan új világ következik, amely éppen ellentéte lesz a réginek. A hatalom által leselejtezett és már csak a templomokban őrzött értékeket majd szépen rehabilitálják, s azok segítségével a szabadság „megszüli” nekünk az oly áhított rendet. Nem kívánt sokat, csak annyit, hogy a fehéret lehessen fehérnek nevezni, a feketét pedig feketének. De leginkább abban hitt, hogy ezt minden ember így gondolja. (Kivéve persze a kommunistákat, de azok éppen a meneküléssel voltak elfoglalva.) Pedig ha jobban körülnéz, láthatta volna, hogy bármily nagy is az új időket ünneplő tömeg, az igazi sokaságot azok alkotják, akik nincsenek jelen - Bandi és társai.

Aztán eljöttek az új idők új (pop)dalaikkal, új prófétáikkal és mantráikkal. És hogy hogy nem, a régi problémákat nem oldották meg, viszont hoztak dögivel újakat, s a megoldatlan feladványok addig halmozódtak, mígnem apátiába sodorták a csodavárókat is.

Az új próféták közben éjt nappá téve építették az angolszászok után szabadon csak „píszí”-nek nevezett karámot, amelybe sikeresen beterelték Európa és az Észak-Amerika gyanútlan népeit. És akkor vette kezdetét csak igazán az ostorpattogtatás. A régi jelszavakat és hazugságokat újak váltották fel, aki pedig nem hitt ezekben, vagy náci lett, vagy rasszista, vagy homofób. A hangosabbakat már kiközösítették, a csöndes többség pedig iszonyodva figyeli, mint izzik folyamatosan és tettre készen a tűzben tartott billogsütő.

A kommunizmus idején „előzetesbe” került értékek ma már csak itt-ott, „házi őrizetben” bukkannak fel, helyettük valamiféle értékpótló katyvasz dorbézolása zajlik, fizetett és velejükig romlott béresek ujjongása közepette. De ez még nem a vég, csak a kezdete. Mert sunyi ácsok ácsolják már a vágóhidat, ide hallik a fejsze csattogása...

Ábel lelkében a remény szikrája mégis felvillant, amikor akadt egy államférfi (nem sok), aki hitt abban, hogy ebből a karámból még van kiút, hogy az ácsok kezéből még ki lehet venni a szekercét. Aki maga köré szólította cselekvésre mindazokat, akik úgy gondolják: „mégis - mégis fáradozni kell”. Sokan jöttek, de nem elegen. Csak a színe-virága, akik majd egyszer hőssé válnak. Mint Mohácsnál.

Bandi és társai ezúttalis otthon ültek a konyhában, és tették azt, amire hivatottak. Amúgy pékné módra. Meg egyébként is: ez csak az első üzenet volt.

A felvételeket 1989 decemberében készítette Balázs Ferenc Székelyudvarhelyen.
Ábel karakterét Bencze László Berta rajzolta.
 
Megjelent a Magyar Idők 2016. október 8-i számában.

Lakatos Mihály
 


TÁMOGASSA ADÓJA
2%-VAL AZ
ÉLŐ SZÉKELYFÖLD
EGYESÜLETET!
CIF: 36825602
Asociatia "Secuimea Vie"
537061 Atia nr. 127,
Jud. Harghita