A díj a kevésszámú elismerések egyike
Szerző: Admin
A díj a kevésszámú elismerések egyike
Kies hazánkban alig akadnak olyan elismerések, amelyekkel gyakorló újságírókat tüntetnek ki. Épp emiatt van a Bálint András-díjnak komoly rangja.

Lázár Emese és Makkay József egyaránt rászolgált az elismerésre. Akár már évekkel ezelőtt is felfigyelhettek volna rájuk. Lám: ami késik, nem múlik. Ideje volt.

Nem kell hagyni, hogy elsorvadjon, hogy esetleg ellaposodjék, vagy elfogyjon az anyagi keret és a jószándék az adományozó alapítvány számlájáról és holdudvarából.

Nemes dolgok ezek, kevés, de látható és éltető fényt juttatnak a hétköznapok zugaiba.

Mert van remény. Mert van értelme az igazmondásnak. És minden pátosz nélkül möndjuk: a küzdelem mégsem hiábavaló.

Lázár Emese laudációja

Bepötyögtem az egyik népszerű keresőmotorba Lázár Emese nevét. 0,52 másodperc alatt az okos gép kiírta: „nagyjából 169 000 találat”. Na, ebből nem mindegyik a mi Lázár Emesénk, hanem csak valamennyi. Erről jut eszembe, hogy a szélesebb családban a gyermekekkel játszottuk a Rizikó nevű stratégiai társasjátékot. Az egyik apróság egyszer nagy hévvel bejelentette, hogy győzött, teljesítette feladatát. A térképen felvonultatott hadosztályai nem ezt mutatták, ezért kértük, hogy mutassa be feladatlapját. Ezen az állt: semmisítsen meg valamennyi rózsaszín hadosztályt. Mire ő: valamennyit megsemmisítettem, tehát nyertem. Emese is nyert, ugyanis valamennyi találat az ő nevére, az általa jegyzett írásokra utal.

Lázár Emese ideje egy részét a sajtóban töltötte, valamennyi évet a Hargita Népénél volt, aztán mikor úgy érezte, hogy elfogyott körülötte a levegő, valamennyi évet kivonult a redakcióból, majd nemrégiben – valamennyi ideje – visszatért a laphoz. Tudott elmenni és tudott visszatérni. Azért, hogy tudjon önmaga maradni.

Bálint Csaba keramikus, a névadó fia és Sarány István újságíró,
a Hargita Népe főszerkesztője

Most nem mesélem el, hogyan lett Lázár Emese a Hargita Népe újságírója, megírjuk majd emlékiratainkban – ha még emlékszünk majd ilyen dolgokra, vagy legalább a saját nevünkre, nemünkre. Azt azonban bizton állítom, hogy a Hargita Népe nyert Lázár Emese kétszeres érkeztével: nyert egy olyan embert, aki munkáját, választott szakmáját hivatásnak, szolgálatnak tekinti. Nyert egy szemfüles újságírót, aki – Bálint András szavaival élve – akkor is dolgozik, amikor az utcasarkon áll és vakarja a… vakargatnivalóját. Nyert egy hűséges munkatársat, aki mindig tudja mi a dolga, mindig megérzi hol és mit kell segítsen ahhoz, hogy a lap szekere menjen. Nyert egy közéleti érdeklődésű és beállítottságú, érzékeny tollforgatót. Nyert egy olyan újságírót, aki iróniával és öniróniával ostorozza olvasóit, epés-elmés humorral kifigurázva a visszásságokat. Nyert egy tollforgatót, akinek jegyzetei ütnek és simogatnak, elgondolkodtatnak, helyeslésre vagy ellentmondásra késztetnek – azaz megérintenek, nem hagynak hidegen. S nyert egy olyan újságírót, aki szakmáját nem egyszerű munkának, hanem életformának tekinti. Azaz egy olyan valaminek, ami meghatározza, behatárolja életünket, s amit nem lehet megélni, csak a család elnéző segítségével, megértésével.

Az enyhén meghatódott Lázár Emese, amint éppen átveszi a díjat 

És ezzel vissza is kanyarodtunk Bálint Andráshoz, aki annak idején bevezetett az újságírói lét rejtelmeibe. S itt nem csupán az íráskészségről, a műfaji kötöttségekről, az érdeklődésről, a kíváncsiságról van szó, hanem arról is, hogy tudatosította: ebben a szakmában nincs munkaidő, csak munka; hogy a profi újságíró nem ihletre ír, hanem határidőre és terjedelemre; hogy a fehér asztal kiapadhatatlan információforrás. S közben feleségével együtt trenírozta akkor még jövendőbelimet is arra, hogy jó újságíró-feleség legyen: türelmes, elnéző, gyakran egyedül boldoguló, örömben osztozó, bánatban jó hallgató.

Aki mindezt nem tanulja meg, s nem talál ezt elnéző, sőt támogató társra, az nem való újságírónak, az keressen magának nyolcórás munkát.

Lázár Emese megfelel valamennyi Bálint András-i kritériumnak. Nemcsak tessék-lássék valamennyinek – mint unokahúgocskám értelmezésében –, hanem mindegyiknek. Makkay József laudációja a „Bálint András-díj” átvétele alkalmából

Sarány István

A díjazottak szakmai-életrajzi adatait korábbi írásunkban olvashatják.
 

Sarány és Makkay

A szintén Bálint András-díjas Borbély Zsolt Attila jogász, publicista egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott jelen lenni. Írását a rendezvény háziasszonya, Mirk Szidónia Kata néprajzkutató, a Székelyföld szerkesztője olvasta fel.
 
Makkay József laudációja

Az újságírás célja, irányultsága, alapfunkciói tekintetében mindig is meg fognak oszlani a vélemények. Annál is inkább, hogy nincs olyan biztos és konszenzuális nézőpont, melyet minden érintett, a szakmát gyakorlók és a „fogyasztók” egyaránt elfogadnának.

Alapvetően két megközelítés létezik, az egyik az értékmentességet, a tájékoztatás fontosságát tartja szem előtt, a másik egy bizonyos értékrend szolgálatát helyezi a középpontba. Az előbbiek jellemzően maguk sem gondolják komolyan, amit mondanak, az a kisebb rész, pedig aki tényleg hiszi, hogy lehetséges világnézet-semleges újságírás, egyszerűen naiv idealista.

A két tényleges választóvonal egyrészt azok között van, akik hitbéli meggyőződésből teszik a dolgukat szemben azokkal, akik szolgáltatásként fogják fel az újságírást és pénzért hirdetnek bizonyos eszméket. A másrészt pedig a nemzeti érdekeket és értékeket felvállaló újságírók és azok között húzódik, akik idegen érdeket képviselnek. 
 
Ezutóbbiak között vannak, akik egy más nemzet céljainak a szolgálatában állnak, s vannak, akiknek alapállása, nemzetellenes kozmopolita. Mondanom sem kell, hogy Makkay József a nemzeti célokat mindenek elő helyező tollforgató prototípusa.
 
Mirk Szidónia Kata

A nemzetben gondolkodó, nemzetéért tenni akaró, az újságírásban feladatot, hittérítői munkát látó erdélyi magyar újságíró helyzete nem egyszerű. Az etno-soviniszta román állam nyilván nem nézi jó szemmel a tevékenységét, 
 
Istennek hála egyelőre csak apró jelek utalnak arra, hogy figyelik, követik a magyar ügy szolgálóit, retorzió erről az oldalról csak nagyon ritkán ért bárkit is véleményének kimondása miatt.

Az erdélyi magyar hivatalosságok részéről, melyek húsz évvelezelőtt a román hatalom szolgálatát választották a kockázattal járó magyar autonómiaharc helyett, szintén nem sok jóra számíthat. A nemzetközi és anyaországi baloldal valamint a jobboldal globalista-karrierista része sem tartozik a szövetségesek közé.

Maradnak tehát azok, akiknek az ügy az első, nem a karrier, akik viszont nem szerveződnek pártba, szervezetekbe. Mert, ha alakultak is pártok a nemzeti gondolat jegyében, azokban előbb-utóbb kedvezőtlen jelenségek ütik fel a fejüket. Ezeket a jelenségeket a nemzetben gondolkodó újságíró látja és láttatja. Ott kell egyensúlyozzon a kimondhatóság határán, úgy kell megfogalmazza bírálatát, hogy közben ne ártson az ügynek, hogy ne adjon muníciót a nemzetellenes erőknek.

Nem sokan vannak, akik ezt az egyensúlyt mindig megtalálták. Makkay József, akinek munkásságát közel két évtizede követem, közülük való.

Már zsenge ifjú korában megmutatkozott átlag feletti íráskészsége, közölt a Jóbarátban, az Ifjúmunkásban és a Falvak Dolgozó Népében. Mind az Igazság, mind a Falvak Dolgozó Népe alkalmazta volna riporteri állásba, de a kontraszelekció, az osztályharcos káderpolitika ezt megakadályozta:Makkay József nem iratkozott be a kommunista pártba, édesapja az 1956-os megtorlásokat követően politikai fogoly volt, 1964-ben szabadult.

A rendszerváltás követően, 1990 márciusától újságíróként dolgozik, előbb a Falvak Népének volt főállású kolozsvári munkatársa a hetilap 1992-es megszűntéig. Ezzel párhuzamosan a kolozsvári Szabadság című napilap munkatársaként dolgozott. 1993-ban újraindította az 1948-ban megszűnt Erdélyi Gazda című mezőgazdasági havilapot, aminek 1995-ig volt a főszerkesztője. 1996 és 2004 között ismét a Szabadságnál dolgozott előbb szerkesztőként, majd öt éven át főszerkesztő-helyettesként.

2004-től napjainkig az erdélyi magyar nemzeti sajtó zászlóhajójának, az autonómiaküzdelem első számú sajtóorgánumának számító Erdélyi Napló című hetilap munkatársa. 2004 és 2012 között főszerkesztő volt. A legkeményebb időkben, Gyurcsány Ferenc kormányzása alatt is vitte a hátán a lapot, amíg bírta. 2012-2015 között szerkesztő volt, majd 2015 szeptemberétől ismét a főszerkesztő.
 

Szakmai pályafutását az írott közéleti sajtó alapján tekintettem át, annál is inkább, hogy erre van rálátásom. Jómagam 2000 óta dolgozom az Erdélyi Naplónak, belülről figyelhettem azt a küzdelmet, amit Jóska folytatott a lap fennmaradásáért 2004 és 2009 között, amikor egy rövid időre a Napló elhallgatott. Figyelhettem azt is, hogy témaválasztásai közvetlenül vagy közvetve a nemzeti értékfelmutatást, eszmei iránymutatást szolgálták, hangleütései mindig is harmonizáltak a magyar nemzetstratégiai célokkal, az önrendelkezés, a Kárpát medencei magyar reintegráció, a nemzeti önkormányzat, az autonómia célrendszerével. Az autonómia intézményrendszerén beül kolozsváriként sem feledte soha, hogy az alap a székelység önrendelkezése, a székely területi autonómia.
 

A Bálint András-díj kétségkívül jó helyre került idén is, midőn a kuratórium úgy döntött, hogy Makkay Józsefet tünteti ki vele. Megtiszteltetés számomra, hogy e sorokat megírhattam, sajnálom, hogy nem lehetek jelen az ünnepélyes díjátadáson, a kötelesség máshová szólított ebben az idősávban.
 
Borbély Zsolt Attila

A felvételeket Simó Márton készítette.

Élő Székelyföld Munkacsoport
 


FELADATOKAT ADTUNK EURÓPÁNAK


MEGJELENT – REGÉNY A HELY- ÉS JÖVŐKERESÉSRŐL – JÓKOR? MEGFELELŐ IDŐBEN? – MEGRENDELHETŐ!


ATYHA MEGKÖSZÖNI
A HATÁROKON ÁTÍVELŐ ÖSSZEFOGÁST!