Miklulás és Angyal
Szerző: Admin
Miklulás és Angyal
Vajon léteznek-e? Ez itt a kérdés december elején/ közepén. És lássuk be, korosztálytól függően ez akár fontosabb is lehet, mint az, hogy csökkent-e az államadósság, vagy nőtt-e a nyugdíjak reálértéke. A kérdés okozta drámai helyzetet Ábelnek az alsó tagozat második osztályában kellett átélnie, 1972 környékén. Ekkor fordult elő ugyanis, hogy az osztálytársai közül néhányan célzásokat tettek rá, miszerint a piros ruhás „jó öreg” állítólag úgy jótékonykodna, osztogatná az ajándékokat jobbra-balra, hogy valójában nem is létezik.

Ábel megrökönyödve rázogatta a fejét: emberek, elment az eszetek? Hogy-hogy nem létezik? Azt maga is hallotta az anyukájától (rosszallólag) és némely tanárától (helyeslőleg), hogy egyesek nem hisznek Isten létezésében, amit valahogy rendjén valónak is talált, tekintve, hogy Isten egy bonyolultabb kérdéskör része.

Na de a Mikuláséban?! Egy emberében?! Amikor erre bizonyítékok is vannak?!
 
Évek óta azt tapasztalta, hogy december ötödikén este menetrendszerűen megjelennek az ajtó előtt a piros csomagok, tele mindenféle finomsággal, s néha - formabontó módon -egy-egy játék is lapul a csomaghalom alján. (Ez azért is számított meglepetésnek, mert az akkori idők Mikulása alapvetően az édességiparra hegyezte ki tevékenységét, a játékipar a karácsonykor érkező angyal felségterülete volt.)

„Nézzétek – mondta a barátainak – ezt a gombfocit tavaly hozta a Mikulás! Rá is írta: Ábelnek, jó tanulmányi eredményeiért!” Ezt döntő érvnek szánta, de a barátai – igaz, kissé elbizonytalanodva – kétkedve csóválták a fejüket. Az ellenérv, miszerint mindezt a szülei művelik az ő tudta nélkül, nem állta meg a helyét. Hiszen ők mindvégig velük (Ábellel és testvéreivel) voltak a lakásban, akkor is, amikor a sokadik ajtónyitásra már ott csillogott-villogott az ajándékhalom az ajtó előtt, a hóban. A szívük megtelt gyönyörűséggel, csak álltak megbabonázva, s az édesapjának kellett nevetve biztatnia őket, hogy hordjanak be mindent, mielőtt még kihűl a lakás.

Egyszer el is panaszolta édesapjának, hogy némelyek azt híresztelik: sem a Mikulás, sem az Angyal nem létezik, a szüleiktől kapják az ajándékokat. Az apja legyintett: az csak az olyan gyerekekre áll, akik év közben nem tanulnak rendesen, s a magaviseletük sem kifogástalan, ti csak legyetek jók (bezzeg azt nem tette hozzá, alkalmi Fülöp atyaként: ha tudtok…), és rólatok továbbra is a Mikulás gondoskodik. Ez elfogadható magyarázat volt Ábel számára, és az osztálytársai sem tudtak mit kezdeni vele, hiszen azt bizonyíthatták, hogy hozzájuk nem jár Mikulás, de hogy Ábelhez sem, azt nem.

Ez az intermezzo arra mindenesetre jó volt, hogy pár évvel később, amikor valóban „borult a bili”, már érettebben tudjon szembesülni a valósággal. Azzal, hogy az ajándékcsomagok az ikerház túlsó felében lakó nagybácsi révén kerülnek az ajtó elé (Istenem, ez hogyan is nem jutott eszébe?!), az ott lakó kislányoknak pedig - cserében - Ábel apja „mikuláskodik”

„Nézd – mondta az apja – örülj annak, hogy amíg hittél a jóságos öregapóban, minden perc boldogságot jelentett számodra. Nem tudom, miért örülünk jobban ugyanannak az ajándéknak, ha azt hisszük, hogy egy földön túli lény hozta, és miért kevésbé, ha kiderül, hogy a szüleink vásárolták, de ez van… Ezt el kell fogadni.”

És Ábelnek el kellett fogadnia, ha nem akart úgy járni, mint a viccbéli atyafi, aki így panaszkodott a komájának „Gyerekkoromban minden télen írtam a Mikulásnak levelet, és mindig azt az ajándékot kaptam, amit kértem. Most a gyerekeim írják a leveleket évről évre, s nem hoz nekik semmit…” 

Ábel ma már úgy tartja, hogy a Mikulásban való hit a gyermeki mitológia fontos része, hogy általa a hit örömét tapasztalja meg a gyermek, s ez közelebb viszi őt az Istenben való hit lényegének megértéséhez is. Úgy kell a gyermek fantáziavilágának, mint növénynek a víz, mely nem elsősorban közvetlenül hat, hanem azáltal, hogy kioldja azokat a tápanyagokat, amelyből a növény felépíti önmagát. Így épül-szépül a gyermeki lélek is, így válik fogékonnyá az élet rejtett dimenzióinak rezdüléseire. Az talán a gyermekkori düh utórezgésének tudható be, hogy mindannyiszor fájdalommal és ellenszenvvel tölti el, ha valamely (rendszerint ateista) szülőtársa arról kezd értekezni, hogy a gyermeknek nem szabad „hazudni”, idejekorán fel kell világosítani, hogy nincs se angyal, se Mikulás, mindez csak mesebeszéd. Rendben – mondta egyikőjüknek -, de akkor már csináld végig tisztességesen. Beszélj neki arról is, hogy nincs naplemente és napfelkelte sem, mert a nap egy helyben álló csillag, mely nem jön-megy sehová. Aztán valahányszor leültök filmet nézni, már a legelején magyarázd el neki, hogy abból, amit látni fog, semmi sem igaz. Ludas Matyi csak egy színész, aki előre betanult szöveget mond fel, majd forgatás után együtt söröznek Döbrögivel, a nyomozó nem nyomozó, a király nem király, a hősök valójában statiszták, akik forgatás után lemossák magukról a művért, és jót röhögnek az egészen, és így tovább. Aztán élvezzétek együtt a filmet. Meglásd, a gyermek annak fog nézni, aki vagy: egy taplónak, aki fejszével állt neki elbontani a gyermekkor díszleteit, aki a gyermek színes képzeletvilágát fekete-fehér felnőtt tartalmakkal akarja kitapétázni. Persze, a gyermek védelmi és kármentő reflexei azért működnek.

Egyik barátja mesélte, hogy miután útban hazafelé „okosan” elmagyarázta óvodás csemetéjének, hogy angyalok „márpedig nincsenek”, és ő ezt meg is értette, otthon nekiállt a cipőjét sikálni. „Mit csinálsz?” – kérdezte megrökönyödve. „Tisztítom ki, hogy a Mikulás ebbe hozza az ajándékot…” Merthogy angyal nincs, az rendben, na de hogy Mikulás se…

Érdekes módon, a Mikulás a kommunistáknak is megakadt a torkán, nem igazán tudtak mit kezdeni vele. Az angyalt karácsony napjára szervezett pingpong-, szavaló- és népdalversenyekkel próbálták kiiktatni a rendszerből (csekély sikerrel), de a nagy öreget békén hagyták. Talán azért, mert ő is vörös szerkóban végezte a munkáját... Romániában külön bonyolította a helyzetet, hogy magát a nagyhatalmú pártfőtitkárt is Miklósnak (vö. Nicolae) hívták, akinek a létezése pedig (sajnos) tagadhatatlan volt. Vélhetőleg a pártközpontban úgy okoskodtak, hogy végül is nem rossz ómen az, ha a névhez az ajándékozás, a jótékonykodás fogalma tapad. Persze, nem tapadt, hiába erőlködtek...

A legenda szerint az eredeti Mikulást, amikor hosszú öregség után 350 környékén meghalt, angyalok fogadták és vezették be a Paradicsomba.

A sors különös fintora, hogy végül az ál-Mikulást is az Angyal vitte el, 1989 karácsonyán…
 
Megjelent a Magyar Idők 2016. december 10-i számában.

Lakatos Mihály
 


ATYHA MEGKÖSZÖNI
A HATÁROKON ÁTÍVELŐ ÖSSZEFOGÁST!