Karácsonyi félelmeim
Szerző: Admin
 Karácsonyi félelmeim
Szép hótakaró borította idén a Széklyföldet. Karácsony harmadnapja van, ünnep farka, amikor vissza kell térni a hétköznapba, hogy Szilveszter napján méltóképpen búcsúztathassuk az óesztendőt.

Sűrű a köd, és a reggeli órákban ismét havazni kezdett.

A ház biztonságos melegében ülök, és gondolkodom, ilyenkor próbálkozom a számvetéssel. Mi volt? Mi nem volt? Mit kellett volna másképp?

Hogyha huszonöt esztendővel ezelőtt megkérdeztek volna, hogy milyennek látom azt a korszakot, amely felé tartunk, s amelyben most éltünk, még leginkább pesszimista hangulatban sem lettem volna képes ilyen sötétre árnyalt kort magam elé festeni, mint amilyenben élünk.

Naív és optimista voltam. Bután reménykedő.

Sem a kinti, sem a benti Európában nem sejtettem ilyen típusú végjátékokat, amilyeneket mostanság látni. 
 
Emlékszem, amikor a rendszerváltozás után először léptem át a magyar-román határt, nem éreztem semmiféle megilletődöttséget. Arad iránt haladva, Kürtösnél mentünk, s valami koratavaszi Alföldön haladtunk Budapest felé. Tulajdonképpen semmi rendkivült nem láttam, csak nagyközségek, s imitt-amott elszórt magányos tanyák látszottak. Olyankor február végén, március elején, amikor még nem veszi kezdetét a tavaszi zöld zsongása, amíg ki nem virulnak az első tőzikék, meg a téltemető sárga virágszőnyegei a mezőkön, elég jellegtelen, mondhatni kiábrándító a látvány, még idehaza is, ahol azért jóval több vizuális összetevőbe kapaszkodhat a szem…

Szóval azt tapasztalhattam odaát, hogy sokkal, de sokkal komolyabb hatása lehetett az államszocializmusnak, mert önmagából teljesen kifordult falvakat fedeztem fel, amelyeket következetesen átépítettek a kádári korban, s ami látható volt a múltból, már az is mind romokban. Budapest különös hangulatát azonban hamar észrevettem. Mindjárt megéreztem Pest és Buda különbözőségét is, könnyedén lehámoztam a belső városmagról a lakótelepek héjait, és nagy élvezettel fedeztem fel a város rétegeit. Elbűvölt, valósággal meghatott az a sok érték, amelyet itt egyszerre, egymás utáni rendszererességben gyűjthettem magamba. Nem irodalom, nem halott betűk jelentéstartalmai által, hanem a közvetlen tapasztalat kellemes empirikus módszereivel. Más ország volt, nyilván, de rokon…

Valahogy ugyanígy róttam nem sokkal később, ’90 őszén aztán Bécs utcáit is. Egy kicsit Nagyszeben, Kolozsvár, Nagyvárad, Pest és Buda, illetve mindezek egyszerre – gondoltam, és áthatott az egykori Monarchia bája, barna mélabúja, amelyet visszaköszönni vártam aztán a remélt, tényleges és Európai Unió jóvoltából. Hogy majd együtt leszünk, s egyben, és milyen jó lesz a határtalan Közös Európai Házban való levés.

Svájcba is eljutván – ’95 ben utazhattam odáig legelébb – ugyancsak jól és otthonosan éreztem magam, hiszen az alpesi ország középső részén, mintha olyan Dél- és Közép-Erdély tárult volna elém, amelyet minden oldalról legalább Fogarasi-havasok, vagy olykor annál kétszer is nagyobb hegygerincek kerítenének, s ahol minden úgy nézett ki, mintha idehaza járnék, egy olyan Székelyföldön, amelyet nem nyúztak, s nem nyaggattak mindenféle rendszerek, s már századokkal ennek előtte megegyeztek az ősök abban a szomszédos kantonokkal – szászok, magyarok, székelyek, románok, svábok, tótok –, hogy itt semmiféle háborúnak helye nincs, béke, nyugalom, szabadon gyakorolt mesterségek, kereskedelem, polgári erkölcs, keresztyén és keresztény hitelvek szerint kell és lehet élni, s ildomosabb minél több hasznot húzni a más bajából, s ha sokakba csak annyi ész szorul, hogy mocskolják és öljék egymást, akkor adjuk egyiknek is, másiknak is pénzért a kardot, a bajnétot és a puskát. Aztán adjunk hitelt is, hogy eltemessék hőseiket, hogy emlékköveket állítsanak az értelmetlenül elhulltaknak, s hogy felépülhessenek új vágyaik a romokon, s hogy a kamat majd számunkra gyöngyözze a hasznot.

Ami meglepett, az már Genf után következett – latinos lazaság a német precízitás, s immár az ezredforduló utáni évben –, hogy Nizza, Cannes, Marseille, Montpellier – a francia riviéra – tulajdonképpen a nemzetköziség, a nyitottság áldozata. Ekkor éreztem először azt a didergést, ami attól hatott át, hogy elveszítjük Európát. Ekkor mutatkozott meg számomra a való, hogy EZ a rendszer nem működik jól. Hogy  AZ a rendszer rossz volt ugyan, de garantálta a csendes és lojális, a birka egyén biztonságát. Rosszul éreztem magam a szedett-vedett tömegben, amelynek zöme már akkor sem turista volt, hanem földönfutó, megannyi lumpennel, sötét alakkal elegyesen.

Amikor Európa a maga stílustalanságával a küszöbig, s a lelkünkig loccsant, már nem bíztam a hirdetett ideológiában. Jól látszott, hogy maga elé küldte szürke konténereit, amelyekben – mint holmi fogyasztói templomokban – keleti zsebből kell megvennünk a nyugati álmot, ottani árszinten, nyilván, s amelyből, ha kihörpintjük a hamis nedűt, csak a korántsem örök nárciszmezőkre széthányt bádog, s a pillepalack soha le nem bomló és megbocsáthatatlan mocska marad... Ekkor már sejthető volt, hogy fiataljaink, s olykor mi magunk, vénebbek is, nem verjük fogunkhoz a honi fagarast, hanem elmegyünk messzi-messzi-messzi vidékekre a pénzért, s ha már eljutunk, és kapaszkodhatunk az idegen miliőkhöz, egy idő múltán olyan országokban kezdünk élni, holtunkig ideiglenesen, amelyeknek nevét s nyelvét alig hallottunk annak előtte.

Attól félek, hogy kiürül ez a tájék. És attól is tartok, hogy szép lassan mindent elfelejtünk, amit a túléléshez meg szokás tanulni. Nem elég, hogy ránk tört a fogyasztási „kultúra”, nem elég, hogy folyton életben tartó gépezeteken lógunk, mára a gyökerek fenntartása is ósdi szokássá vedleni látszik.

Európa mocskot hozott, kilátástalanságot, s mára pedig maga is népek országútjává züllött, ahová boldog-boldogtalan betérhet csak úgy, mint hódítók nyomán a csőcselék, aki szabadrablás jogcímén prédálhat, zabrálhat, hordhat, szétzúzhat bármit. 

Európa nem számol a holnappal. 

Karácsonyi félelmemben most gondolni sem merek arra, hogy negyedszázad múltán mi lesz itt, s mi lehet  aztán a későbbiekben, amikor mi már nem élünk…

A címkép a Blikk felvétele.

Simó Márton
 


FELADATOKAT ADTUNK EURÓPÁNAK


MEGJELENT – REGÉNY A HELY- ÉS JÖVŐKERESÉSRŐL – JÓKOR? MEGFELELŐ IDŐBEN? – MEGRENDELHETŐ!


ATYHA MEGKÖSZÖNI
A HATÁROKON ÁTÍVELŐ ÖSSZEFOGÁST!