Imperializmus, élet, só, szivar
Szerző: Admin
Imperializmus, élet, só, szivar
December a számvetés hónapja volt. Bár nyelvünk némileg pontatlanul fogalmaz, mert ilyen tájt nem számot, hanem lucabúzát szokás vetni. Igaz, ez is afféle kedves kis hagyomány, melyet l’art pour l’art pásztorolunk, hiszen a földművelésügyi miniszter nem ez alapján dolgozza ki a jövő évi agrárstratégiát, sőt eszébe se jut ilyesmivel bíbelődni, aki pedig bíbelődik, annak általában se földje, se jószága, leszámítva a nyűgnek tartott ebet, melyet az ötödikről hord le sétáltatni és gumiabroncsot locsolni. De ebbe most ne szántsunk bele mélyebben, pláne, hogy magunk is több generációra, s jó messzire kerültünk az eke szarvától...

Szóval, megy a számvetés minden szinten. Kormánypárti politikusok azt keresik-kutatják, hogy miből lett több az év folyamán (főként olyasmiből, amiből jó, ha több van), az ellenzékiek pedig azt, hogy miből lett kevesebb (főként olyasmiből, amiből jó, ha több van). De az átlagembernek ilyenkor az is eszébe jut, amiből elege van. És hát ilyen azért van bőven. Ábelnek például elege van abból, hogy az Unió unatkozó bürokratái fejükbe vették, hogy összebütykölik nekünk az ideális emberi élet szoftverét, amelynek segítségével egy idő után az uniós polgárok akár két-három évvel is többet élhetnek majd, mint egyébként. Ez önmagában nem baj, hiszen valamivel nekik is foglalkozni kell, meg aztán amúgy is évente több ezer, az irodákban gondosan kidolgozott, az élet latyakos mezején azonban elhasaló projekt landol a szemétkosarakban, eggyel több vagy kevesebb, nem oszt, nem szoroz. Ez azonban pechünkre valahogy átment a szűrőn, és azzal a lendülettel munkába is állt.

Nos, a baj mindig akkor kezdődik, amikor valaki úgy gondolja, hogy ő hivatott arra, hogy mások életét ideálissá gyúrja. Erre már Platón is ráfázott a maga idejében, de nekünk, akik az előző rendszerben születtünk, különösen friss emlékeink vannak az effélékről. Igaz, akkor életre-halálra ment a játék, ma csupán a józan eszünk a tét. S mivel egyelőre vesztésre állunk, van miért aggódnunk. De nézzük a tényeket: az emberi élet akkora, amekkora. 
 
Mióta a világ, ki korán hal, ki későn. Vagy nagyon későn. De meg senki nem úszta. Viszont volt, aki két-három évtized alatt annyit élt és úgy, amire mások száz év alatt sem lesznek képesek.

Amikor egy fiatalember megkérdezte a bölcs rabbitól, mi a hosszú élet titka, ez utóbbi azt válaszolta: tartózkodj az alkoholtól, a dohányzástól és a nőktől. „És akkor hosszú életem lesz?”– kérdezte lelkesen az ifjú. „Azt nem tudom, de hogy nagyon hosszúnak fog tűnni, az biztos…” És ez itt a lényeg. A minőség.
 
Torta sok gyertyával (Forrás: 24.hu)

Csupán ezt tévesztették szem elől az unió „platónjai” s azok a hazai honatyák is, akik valamifél ismeretlen eredetű (csak díványra fektetéssel felfejthető) frusztráció okán fanatikus dühvel vetették rá magukat az ügyre.

Úgy látszik, minden rendszernek megvannak a maga „imperialistái”, akik ellen küzdenie kell. Napjainkban közéjük tartozik a só és a dohányzás (persze ennél sokkal többen vannak, de róluk majd máskor), az ő „láncos kutyáik” pedig a hagyományos étkezés hívei és a dohányosok. Sóügyben már a mesebeli királykisasszonynak is kálváriát kellett járnia oktondi apja miatt, de napjaink tanulói még nála is rosszabb helyzetben vannak. Ők ugyanis nem lopózhatnak be álruhában a sótlanság korifeusainak konyhájára, hogy egy jó kis sómentes sólettel tanítsák móresre kínzóikat. Ábelnek pedig megrökönyödéssel kell tapasztalnia, hogy csemetéi gyakran éhesen térnek meg a tudásiparból, hiába fizette be számukra a napi két-háromszori étkezést. Az ok: a „csökkentett sótartalmú” ételek nem „smakkolnak” az otthon ízes-zamatos étkekhez szokott ifjaknak. Aranytól tudjuk, hogy a „tudományos étkezésről” már a tudós macskájának is rossz véleménye volt, de mire elmondhatta volna, belepusztult. Mi még nem tartunk ott, ezért elmondjuk: az ételekbe a megfelelő mennyiségű sót kell keverni és nem tudományt. Az utólagossózásnak több a kára, mint haszna, mert hát az „amatőr kényszerszakácsok” (esetünkben a gyerekeink) eleve nem találják el a megfelelő mértéket, a só utólag rátéve nem válik az étel szerves részévé, meg hát nagyanyáinktól tudjuk, hogy „asztalon nem főzünk”. (És akkor a szülők által kidobott pénzről még nem is szóltunk.) „A krumplileves az legyen krumplileves!” – mondta egykor igen helyesen a Nagy Elvtárs is. (Igaz, ő sem volt következetes, mert hát akkor a forradalom is legyen forradalom, és ne ellenforradalom…) Egy szó mint száz: maradjunk a nagyanyáink által ránk hagyományozott recepteknél, és ne okoskodjunk íróasztalilag, mert ha az ételnek nincs élvezeti értéke, nincs meg a sava-borsa és egyéb fűszere, elfogyasztása nem okoz örömet, tápérték ide, egészséges életmód oda, megy a moslékba. (S oda is minek, amikor a szerencsétlen disznóknak is megtiltották az elfogyasztását…) Az élet törvényei ilyen egyszerűek.
 

A másik „imperialista”, amelyre egyes honatyáink úgy rákattantak, mint rottweiler a velős csontra, a dohányzás. Veszettül hajszolják, űzik a dohányosokat ki a mínuszos hidegbe, fagyos kapualjak alá, járdaszélre, kukák mellé, csoda, hogy nyilvános kivégzésre eddig nem került sor. Fittyet hányva szabadságjogaikra, megkérdőjelezve ítélőképességüket, belegázolva hétköznapi életükbe. Nem nagy ügy, ez csupán a lakosság mintegy negyven százalékát érinti, mondhatni: bagatell. Az ok: egészségtelen szenvedélyről van szó (van egészséges is?), százezer főre vetítve mintegy négyszáz (!) esetben e miatt szenderülnek jobblétre az emberek. A maguk idejében Mikszáth, Karinthy és társaik még nyugodtan elszívhattak egy cigarettát, egy pipányi dohányt a kávéjuk mellett, miközben átlapozták a napi sajtót, vagy megbeszélték az élet dolgait. S mindezt kényelmes, fűtött kávéházakban, emberhez méltó körülmények között. Ma már ezért rendőrt hívnak rád, mint a gyilkosra. Nyilván, épeszű ember nem kérdőjelezi meg, hogy ártalmas, főként a mértéktelen fogyasztása, de azért megjegyeznénk, hogy az amerikai indiánok pusztulását sem a dohány okozta. És hogy józanabb országokban a helyén kezelik a kérdést, nem kényszerítik polgártársaik millióira a pária-státuszt. Merthogy mindig (nemcsak a só és a dohányzás esetében!) a mérték a lényeg.
 
Éttermi dohányzófülke Japánban

Mindenben tarts mértéket! – mondta Ábelnek a nagyapja. (Ábel-féle folyomány: még a mértéktartásban is…)

Az élet amúgy ab ovo szép – ez ellen csak az efféle túlbuzgó törvények képesek tenni. Mivel az év vége amúgy is a felelőtlen fogadalmak ideje, javasolom, fogadjuk meg: januártól hintsük be sóval a helyüket, s amikor végeztünk, gyújtsunk rá egy jó szivarra.
 
Megjelent a Magyar Idők 2016. december 31-i számában.

Lakatos Mihály
 
 


FELADATOKAT ADTUNK EURÓPÁNAK


MEGJELENT – REGÉNY A HELY- ÉS JÖVŐKERESÉSRŐL – JÓKOR? MEGFELELŐ IDŐBEN? – MEGRENDELHETŐ!


ATYHA MEGKÖSZÖNI
A HATÁROKON ÁTÍVELŐ ÖSSZEFOGÁST!